Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó 
Csalfa, vak Remény! 
Kit teremt magának 
A boldogtalan, 
S mint védangyalának, 
Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz? 
Mért nevetsz felém? 
Kétes kedvet mért csepegtetsz 
Még most is belém? 
Csak maradj magadnak! 
Biztatóm valál; 
Hittem szép szavadnak: 
Mégis megcsalál. 

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd; 
Csörgő patakokkal 
Fáim éltetéd; 
Rám ezer virággal 
Szórtad a tavaszt 
S égi boldogsággal 
Fűszerezted azt. 

Gondolatim minden reggel, 
Mint a fürge méh, 
Repkedtek a friss meleggel 
Rózsáim felé. 
Egy híjját esmértem 
Örömimnek még: 
Lilla szívét kértem; 
S megadá az ég. 

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak; 
Forrásim, zőld fáim 
Kiszáradtanak; 
Tavaszom, vígságom 
Téli búra vált; 
Régi jó világom 
Méltatlanra szállt. 

Óh! csak Lillát hagytad volna 
Csak magát nekem: 
Most panaszra nem hajolna 
Gyászos énekem. 
Karja közt a búkat 
Elfelejteném, 
S a gyöngykoszorúkat 
Nem irígyleném. 

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet; 
Mert ez a keménység 
Úgyis eltemet. 
Érzem: e kétségbe 
Volt erőm elhágy, 
Fáradt lelkem égbe, 
Testem főldbe vágy. 

Nékem már a rét hímetlen, 
A mező kisűlt, 
A zengő liget kietlen, 
A nap éjre dűlt. 
Bájoló lágy trillák! 
Tarka képzetek! 
Kedv! Remények! Lillák! 
Isten véletek!







Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hamar hamvas, késő kedves - 10 + 1 környezetvédő ötlet a fenyőfa helyettesítésére

Minő a mag, olyan a gyümölcse - Adventi koszorú alap készítése házilag

Vár az Őszi Kertészeti Napok 2016