Késő volt, mentem haza, lelkemaz elmult nappal küszködött,mentem, mogorván, kimerülve,a kertek és villák között,nem is én mentem, csak a lábamvitt a fekete fák alatt,két lábam, két hű állatom, melymagától tudja az utat.S egyszerre a májusi éjbenvalami hullám megcsapott:illatok szálltak láthatatlan,sűrű és nehéz illatok,a lélegző, édes sötétbenszinte párolgott a világés tengerként áradt felém azorgona, jázmin és akác.Láthatatlan kertek mélyébőltengerként áradtak felém,nagy, puha szárnyuk alig lebbentés letelepedtek körém,a meglepetés örömévellengették tele utamats minden gondot kifújt fejembőlez a szép, könnyű pillanat.S mintha élt volna, minden illatkülön megszólalt és mesélt,ittam a virágok beszédét,a test nélkül szerelmes éjt;a rácson kísértetfehérenáthajolt hozzám egy bokors úgy töltött csordultig a lelke,mint szomjú palackot a bor.És részegen és imbolyogvaindultam nagylassan tovább,s új tenger dőlt a szomszéd kertből,új bokor az új rácson át,s az illattól már illatos letttüdőm és szívem és agyam,egész testem elnehezülts azt érezte, hogy szárnya van.Hogy értem haza, nem tudom már.– A gondom ma se kevesebb.De azóta egy kicsit újramegszerettem az életet,s munka és baj közt mindig várom,hogy jön, hogy majd csak újra jönvalami fáradt pillanatbólvalami váratlan öröm.
